Egy ritka kínai béka, az Amolops tormotus az első ismert kétéltű, amely ultrahanggal kommunikál – derítették ki amerikai kutatók. Eddig ez a jelenség csak néhány emlősnél volt ismert.
Egészen mostanáig csupán néhány emlősről – denevérekről, bálnákról és delfinekről – derítették ki, hogy egymás közti kommunikációjukban nagyon nagy frekvenciás hangokat használnak. A béka esetében valószínűleg azért alakult ki ez a mechanizmus, hogy a víz zubogásán át is meghallják hangját a fajtársai, állítják a tudósok a Nature e heti számában.
A béka gyors folyású patakok mentén él Kína Anhui tartományában. Az esős évszak idején a vízszint jelentősen megnő, és a folyó olyan zajosan vágtat, hogy a legtöbb kis állat hangját teljesen elfojtja.
Az Amolops tormotus azonban „túlkiabálja” a háttérzajt oly módon, hogy annál magasabb frekvenciájú ultrahangon (azaz 20 kHz-nél nagyobb frekvenciájú hangon) szólítja társait.
A kínai béka hangadása nagyon szokatlan. A legtöbb béka kizárólag vagy magas, vagy mély hangot ad ki, de az A. tormotus a hangok több felfelé és lefelé ívelő sorát bocsátja ki, ami inkább a madarak, a bálnák és a főemlősök hangadásához hasonlít.
Az éneklő béka
Az amerikai Albert Feng professzor által vezetett csoport Kína Tao Hua patakjának partját kereste föl, hogy megtalálja a békát. Trillázó dallamra figyeltek föl, amelyről azt hitték, hogy az aljnövényzetben élő valamilyen madártól származik. Meglepetésükre kiderült, hogy az ének pont az általuk tanulmányozni kívánt békák hímjeitől ered.
A csoport azt is kiderítette, hogy a békák dala nemcsak az emberi fül által hallható tartományban szól, hanem az ultrahangtartományba is átterjed. A hímek általában válaszolnak a magnóról bejátszott békahangokra is. Az viszont még nem ismert, hogy a nőstények is – amelyek hallószervének szerkezete eltér a hímekétől – használják-e vagy érzékelik-e az ultrahangos kommunikációt.
Feng úgy véli, hogy az ultrahang érzékelésének és kibocsátásának képessége minden valószínűség szerint kialakult más kétéltűekben és madarakban is. Az a tény, hogy fölfedezték kétéltűeknél – amelyek egészen más evolúciós útvonalon találhatók, mint az emlősök –, arra utal, hogy ez a kommunikációs módszer egymástól függetlenül többször is kialakult az állatvilágban.
Másik megoldás: az integetés
Az angliai Szabadegyetem biológiai tanszékének professzora, Tim Halliday beszámol több más békáról, amelyek szintén hangos folyó mellett élnek és megoldották a kommunikációs problémát.
„Legalább két másik békafaj, az egyik Borneón, a másik Dél-Amerikában, teljesen más módon oldotta meg ezt a dilemmát. Ahelyett, hogy hanggal próbálnák odacsalogatni a nőstényeket és elriasztani a rivális hímeket, vizuálisan igyekeznek fölhívni magukra a figyelmet: élénk színű lábukkal hadonásznak.”
Forrás: National Geographic
